Mesék és egyéb történetek

Boldogság és bánat
kézen fogva járnak,
itt vannak bennem ketten,
szétszaggatják a lelkem.

Nem tudom már jó vagy rossz,
hogy én vagyok e gonosz,
hogy önzőn vágyom a jóra,
hogy lépek, mielőtt éjfélt üt az óra.

Hiszem, hogy az élet,
többet adhat, mint remélek,
hogy elmúlhat a fájdalom,
hogy barátom lehetsz utamon.

Dönteni könnyű, de tenni nehéz,
szívemet szorítja egy kemény kéz,
kimondani végre a szót, vége,
csak remélni tudom megérte.

De a veszteség ott marad bennem,
örökké égetni fogja lelkem,
akkor is, ha a boldogság megtalál,
emléked megmarad, míg elvisz a halál.

Életem végtelen,
nem szégyellem,
tanulnom kell szüntelen,
jobb legyek, mint aki voltam,
magam mögött hagyjam a múltam,
meglássa a világ, itt vagyok és létezem.

De belém hasít a félelem,
mit tegyek, ha a végtelen,
az sem lesz elég én nekem,
szaladnak az évek, eltelik az életem,
és mikor éjfélt üt az óra senki nem mondja,
jó, hogy itt voltál velem.

Elment már, de lelke itt maradt,
vigyázva őrzi éji álmomat,
halkan morran, körme a padlón kopogtat,
itt van Ő, de már csak éjjel látogat.
Álmomban látom, boldogan fut felém,
ott van Ő már a túlvilág örökös telén,
ott, az örök hóban, ahova való,
de ahol mindig van egy meleg kandalló,
ha ellankad, ahol elalhat,
ahol eszébe juthatok én.

Félek,
hogy keze holnap már nem fogja kezem,
hogy szája nem csókol,
hogy karja nem ölel,
hogy hangja nem simogat,
hogy nem suttog többet szép szavakat,
hogy arcát nem látom többet,
hogy fénye nem ragyogja be életem,
hogy elfelejti majd, létezem,
hogy nem emlékszik majd a szépre,
hogy nem emlékszik majd a képre,
hogy együtt élünk meg szépet és poklot,
míg a végére a halál nem rak pontot.

Félek,
de ami volt elmúlt,
a félelem mély kút,
fájdalom kísér csak utamon,
fáj, mert tudom, elhagyom.
Félek,
hogy keze többet nem fogja kezem,
hogy szája többet nem csókol,
hogy karja többet nem ölel,
hogy hangja többet már nem simogat,
hogy többet nem suttog szép szavakat,
hogy fénye többet nem ragyogja be életem,
hogy elfelejti azt is, valaha léteztem.

De vége lesz ennek is egyszer
S nem leszünk, és nem veszekszünk,
Elmúlunk, mint az élet, eltűnik a szikra
Nem lesz jó sem, érzés nem lesz tiszta
Üres lesz ez a világ, amibe már nem kiállt
Se a bombák durva hangja
Se a templom zúgó harangja
Békés lesz ez a világ, újra békés lesz a világ

Egy angyal véd meg magamtól
Ki mindig tudja, ha zuhanok
Nem lökött el magától
Kitárta szárnyát és elkapott
Mindegy mi voltam jó vagy rossz
Hogy elcsábított a gonosz
Egy angyal vigyáz rám

 A lépcsőházból az előszoba félhomályába léptem, Ő pedig ott állt kezében egy csomaggal. Mi ez – kérdeztem, de nem válaszolt. Kezembe nyomta, és mintha haragudna valamiért, elfordította arcát.

A szürke Chevi lassan vánszorgott a döglesztő kaliforniai napsütésben. A templom tornyában az órát helyettesítő magnetofon már bőszen készült, hogy elüsse a delet, a homlokokon verejték gyöngyözött, a dugóban ücsörgő sofőröknek már szitkozódni sem volt energiájuk, csak nyelték csendben a port.

Az ütközés kemény volt. Hátulról, kicsit oldalról szállt belém valaki. Hallottam a reccsenést, a görbülő fém nyikorgását, a műanyag szilánkok fröcskölését. Ezer dolog futott át az agyamon. Megöltem valakit, nem adtam elsőbbséget, piros volt a lámpa, volt egyáltalán lámpa? Nem, tuti nem volt, se lámpa, se tábla. Balról jött az autó, tehát Ő nem adott elsőbbséget.

A város csak néhány száz méterre lehetett. A magas falak mögül templomtornyok leselkedtek, számtalan füstcsík szállt az ég felé. Élet, emberek, étel – futott át az agyán.

Nem tudom hogy kezdődött. Tán szemed kútjának mélysége, szád lágy vonala, ahogy hajad arcodat keretezte, talán csak a feromonok, már mindegy is. Rám néztél és elgyengültek térdeim, rám mosolyogtál és meghalt örökké fiatal lelkem egy darabja. Belül zokogtam. Sirattam az elmúlt fiatalságot, a szabadságot, sírtam a családom, az élet során gyűjtött javaim miatt. Mind egy-egy bilincs volt, melyek életemhez kötöttek, tőled elválasztottak. Nem, nem a korkülönbség zavart, sokkal inkább az évek súlya, mely vállaimra nehezedett, a tapasztalat, amit megéltem, amit neked még meg kell élned. Azt hiszem, szerelmes vagyok újra, talán utoljára, kamaszosan, a legédesebb és egyben leggyötrőbb módon, örökre beteljesületlenül.

A felderítők az égből jöttek. Piszkosfehér gúnyájuk beleolvadt a háttér szürkéjébe, így egy darabig észrevétlenek tudtak maradni. Lassan ereszkedtek alá, de a szél néha elkapta, megpörgette őket, szanaszét szórva csoportjaikat. Tudták, veszélyes a küldetés, sokan nem fogják túlélni, visszatérésre pedig egyiküknek sem lesz lehetősége. Ennek ellenére sokan jöttek, mert tisztában voltak vele, hogy győzelmük elkerülhetetlen, és a dicsőségben mind osztozni fognak.

Arcába vágott a szél, nagyon fázott. Szemét résnyire tudta csak nyitni, nem látott mást, mint a sötétséget, nem érzett mást csak a szelet. Félt, nem tudta hol van, hogy került ide. Utolsó emléke az ágya melege volt, és ez az emlék, bár valahogy nagyon távolinak tűnt, mégis sokkal valóságosabban hatott, mint a jeges száguldás.

Elsőként fontos leszögezni, hogy ez a blog csupán időtöltés céljából jött létre. Ha valaki véletlenül idetéved és elolvas valamit, még nem baj. A kritikának sem vagyok ellensége, de a trollokat és a felesleges fikázást könyörtelenül irtom.

Ezen az oldalon rövid történeteket, meséket, verseket olvashattok. Lesz ami igaz és valós élményen alapul, de a többség puszta kitaláció, a fantáziám terméke. Az igaz történetek esetén jelezni fogom, hogy nem csupán mesélek. A többi történetnél a valósággal történő bármiféle egyezés csupán a véletlennek lesz köszönhető.

Az itt megjelent írások továbbközlését nem engedélyezem sem azért mert jó, (ennek kicsi az esélye), se azért mert annyira rossz, hogy példálózni kellene vele. Nekem tetszik amit csinálok, ha neked nem nincs gond, nagy a net, van rajta bőven tartalom, lehet mást keresni.