A felderítők az égből jöttek. Piszkosfehér gúnyájuk beleolvadt a háttér szürkéjébe, így egy darabig észrevétlenek tudtak maradni. Lassan ereszkedtek alá, de a szél néha elkapta, megpörgette őket, szanaszét szórva csoportjaikat. Tudták, veszélyes a küldetés, sokan nem fogják túlélni, visszatérésre pedig egyiküknek sem lesz lehetősége. Ennek ellenére sokan jöttek, mert tisztában voltak vele, hogy győzelmük elkerülhetetlen, és a dicsőségben mind osztozni fognak.
Az elsők lassan elérték a földet. A szerencsésebbek érkezés után lelapultak, nem mozdultak. Akadtak olyanok, akik nem élték túl a földet érést, de akik szerencsések voltak, már biztosnak érezhették pozíciójukat. Csak feküdtek, várták a többieket. Nem is volt más dolguk, és ők éppen ezt tették.
A várakozás nem tartott sokáig, egyre gyakrabban tűntek fel a légből ereszkedő társak. Amelyiknek sikerült egy már lent lévő mellé irányítani magát, az összekapaszkodott vele, és így kémlelték tovább, most már ketten az eget. Jöttek is sokan. Hamarosan az összefogódzott csoportok már öt-hét-tíz, vagy még több tagból álltak, de még mindig nem tettek semmit csak vártak. Tudták, lassan leszáll az éj, és mire a nap újból felkel övék lesz a győzelem.
Kate kinyitotta a szemét. Lassan körülnézett a szobában, és érezte valami megváltozott. A fény volt az, ami az utcáról beszűrődött. Lassan felhajtotta a paplant, óvatosan felült, megigazgatta mackós pizsamáját mielőtt kikukucskált a jégvirágos üvegen. Mikor meglátta az utcát halkat sikkantott, és egy hatéveshez illő tánclépésekkel az ajtóhoz pattogott.
Apa, apa – kiabálta.
Éjszaka esett a hó!
