A szürke Chevi lassan vánszorgott a döglesztő kaliforniai napsütésben. A templom tornyában az órát helyettesítő magnetofon már bőszen készült, hogy elüsse a delet, a homlokokon verejték gyöngyözött, a dugóban ücsörgő sofőröknek már szitkozódni sem volt energiájuk, csak nyelték csendben a port.
A Chevrolet vezetője -- nevezzük Joe-nak -- halkan dobolt a kormányon, néha ránézett órájára, melynek másodperc mutatója már két éve jól megérdemelt szabadságát töltötte. Tíz perc, még tíz perc dúdolgatta a rádióból recsegő zene ütemére, ám már ő is tudta, hogy az a tíz perc jó lesz nyolcnak is, és ebben a tempóban tutira nem fog átérni a városon. A Fremont boulevard hosszú, unalmas szürke út volt, keresztül szelte a várost, és egyes sok évet megélt kocsmatöltelékek szerint a fél megyét is. A cél a város túloldala, Joe mohón kutatott szemével telefonfülke után, de a Fremontnak erről a részéről valamiért száműzték a civilizáció áldásos csodáit. Pedig még oda tudna telefonálni, hogy késik, hogy várják meg, mert ő tényleg elindult időben, és tényleg fontos neki ez a tárgyalás, de hát valamiért mindenki egyszerre indult el ugyan abba az irányba ebben a rühes városban, így nem tehet róla, hogy elkésik.
Előkaparta egyenszürkévé érett zsebkendőjét, megtörölte homlokát, és ekkor meghallott valamit. Szirénázás. Merről jön ez? Forgatta a fejét jobbra, balra, de az összes többi szerencsétlen sorstársa is ugyan ezt csinálta éppen, így az egész társaság úgy nézett ki, mint akiket megcsípett a cecelégy. Mire rájött volna, mi történik, már autója mögött villogott a szirénás furgon, ő pedig megpróbált arrébb evickélni, de ez a hatalmas hajóval elég nehezen ment. Megnyomta hát ő is a dudát, de ez sem segített, hiszen dudaszóval még soha, senkinek sem sikerült eltüntetnie az előtte álló járművet. Azért annyi hatása volt a kürtnek, hogy az előtte szerencsétlenkedő Pontiac előrébb gurult vagy tizenöt centit. Na, sikerült. Végre. A mentő már elfért mellette és szép lassan el is araszolt, amikor Joe-nak eszébe jutott a mentő ötlet. Magában elmosolyodott, mert a gondolatmenet végére érve rájött, hogy mi más is juthatna eszébe az embernek egy mentőről, mint egy mentőötlet.
Ahogy elhagyta őt a vijjogó autó, beállt mögé, és mint jégtörő mögött a komp, végigszáguldott útja hátralevő részén. Nem kímélte sem a gázpedált, sem a taposólemezt alatta, nyomta, mintha az élete függne tőle, és ki tudja talán, az is függött. A földszintes, napszítta irodaház parkolójába csikorogva kanyarodott be, kicsit elkapta a járdaszegélyt is, a dísztárcsája pedig gyönyörű parabolát leírva, mint fényes UFO repült el mellette, de ő ezzel már nem foglalkozott. Itt volt, megérkezett időben, és még arra is maradt egy perce, hogy ingét visszagyürködje öve mögé, és lehajtsa nadrágja szárát, melyet a kocsiban gyűrt fel az örökké tartó dugóban ácsorogva.
Hogy így történt vagy sem, talán sosem fogjuk megtudni, egy azonban biztos, 1986-ban, Kalifornia állam Fremont városában sikeresen megalakult egy kis cég, melyet Antecnek neveztek el. A vállalkozás mára világméretűvé nőtte ki magát, az Egyesült Államokon kívül megtalálhatók irodái a jó öreg Európában is, termékei pedig a világ minden részére eljutnak, öregbítve a cég nevét. Az Antec márkanév mára összeforrt a minőségi és csendes számítógépház fogalmával. Azt, hogy ezt nem a marketing mondatja velem, igazolja a világszerte megjelent több száz cikk és teszt.
Az írás eredetileg egy számítógépház bemutató előszavának készült. Kicsit rendhagyó lett.