A város csak néhány száz méterre lehetett. A magas falak mögül templomtornyok leselkedtek, számtalan füstcsík szállt az ég felé. Élet, emberek, étel – futott át az agyán.
Belsejét marni kezdte az éhség. A fájdalom a gyomrában fehérizzásig hevült, a szervei, mint érzékeny húrok adták át egymásnak a borzasztó érzést. Felkapaszkodott az útra és sietősen megindult a város felé. A gyors lépésekből kocogás, a kocogásból őrült futás lett. Hosszú karjai szinte a földet seperték, bágyadt nemi szerve a combját csapkodta. Testén rózsaszín tajték ütött ki, szája sarkából véres nyál folyt, szemei vörös izzásában a pokol minden fájdalma benne volt. Őrülten rohant, fájdalmát a kövezett utcák közé üvöltve. Nem vette észre, amikor mellkasába nyírfakaró csapódott, arcába szenteltvíz fröccsent, nyakába hagymakoszorú hullott. Futott, rohant lángolva, ordítva, küzdelmét a házaik mellett álló szánalmas véglények, emberek figyelték. Végre észrevette a megfelelő táplálékot. Kinyújtotta felé már nem létező kezét, rávetette magát, de sosem érte el.
A nő lecsapkodta ruhájáról a ragadós fekete port, majd ment tovább a dolgára. A héten ez már az ötödik volt, de bizonyára lesz egy hatodik és egy hetedik is. Az élet pedig megy tovább.
